2015. február 1., vasárnap

HÉLÈNE SURGÈRE

Hélène Surgère (Franciaország, Gironde, Bordeaux, Caudéran, 1928. október 20. – Franciaország, Párizs, 2011. március 27.) francia színésznő eredeti neve: Hélène Marcelle Simone Collet. 1961-ben debütált színpadon, 1965-től filmezett. A Magyarországon kevéssé ismert jeles francia rendező, Paul Vecchiali állandó színésze, mondhatni, múzsája volt. Közös munkáik közül kiemelkedik az Asszonyok, asszonyok (1974), amelyben Vecchiali nővére, Sonia Saviange volt a partnere, akivel sokszor szerepelt együtt. Például Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című botrányfilmjében, amelyhez a rendező épp a Vecchiali-opuszban nyújtott alakításuk miatt szerződtette őket. Élete vége felé Hélène Surgère a Comédie-Française társulatában játszott. 


KARRIERTÖRTÉNET 
Paul Vecchiali múzsája 
Hélène Surgère életéről kevés információ található a világhálón, noha nem volt sem ismeretlen, sem jelentéktelen színésznő. Az ötvenes évek végén a párizsi Montmartre egyik kerámiaüzletében figyelt fel rá René Simon (1898–1971), és meghívta, hogy tanuljon színészetet az általa 1925-ben alapított párizsi magán színiiskolában. Az idén kilencvenesztendős intézményben a francia színjátszás olyan kiválóságai sajátították el a szakma alapjait, mint például Jean-Pierre Aumont, Claude Brasseur, Jean-Pierre Cassel, Mylène Demongeot, Anny Duperey, Sami Frey, Louis de Funès, Robert Hossein, Marie Laforêt, Michèle Morgan, Michel Piccoli, Serge Reggiani, Jean Reno és sokan mások. Hélène 1961-ben lépett először színpadra Jean D’Anna L'éternité des fous című darabjában. Filmszínészi karrierje négy évvel később kezdődött, és egészen haláláig párhuzamosan játszott filmekben és különböző színtársulatokban. A Magyarországon legfeljebb csak hírből ismert rendező, Paul Vecchiali múzsájaként ismerték, állandó partnere a direktor nővére, Sonia Saviange volt. Vecchiali rendezte Hélène első mozifilmjeit, és filmes pályája első évtizedében a színésznő csak a televízióban állt mások kamerája elé is. Az 1965-ös Les ruses du diable (Neuf portraits d'une jeune fille) főszereplője, Ginette (Geneviève Thénier) öt éve költözött Párizsba, ahol varrónőként dolgozik a Marais negyedben. Élete csendben és eseménytelenül telik, mígnem egy napon levelet kap egy ismeretlentől, benne száz frankkal. Másnap hasonló küldemény érkezik, és ez így megy négy hónapon át mindennap. Ginette-et egyre jobban izgatja, kitől érkezik az a pénz, amely egyébként nagyon jól jön neki. Mivel a rendőrség nem foglalkozik az üggyel, a varrónő maga akarja kideríteni, múltjának melyik szereplője lehet a titokzatos feladó. 


Különös hangvételű bűnügyi dráma A fojtogató (1970). Főszereplője, a Jacques Perrin által megformált Émile gyerekkorában szemtanúja volt annak, amint egy férfi fehér sállal megfojt egy nőt. A nyomasztó élmény hatására Émile-ből szintén fojtogató válik, aki boldogtalan és kétségbeesett nőket segít át a túlvilágra. Valaki azonban őt is figyeli, és a gyilkosságok után kirabolja az áldozatokat. A filmben Hélène Surgère egy magányos színésznőt játszott. Az Asszonyok, asszonyok (1974) főszereplője két öregedő, alkoholista színésznő (Hélène Surgère és Sonia Saviange), akiknek lakása a Montparnasse temetőre néz. Egyikőjük még megpróbál érvényesülni a szakmájában, a másik otthon talál elfoglaltságot magának. A kilátástalan sivárság és az ennek elviselésére fogyasztott alkohol hatására a két asszony fokozatosan elszigetelődik a valóságtól. Vecchiali alkotása az 1974-es velencei filmfesztivál egyik különlegessége volt: a két főszereplő játéka különösen nagy tetszést aratott, és felkeltette Pasolini figyelmét is. A Change pas de main (1975) szintén egy bűnügyi vonatkozású dráma. A közismert politikusnő, Françoise Bourgeois (Hélène Surgère) egy nap egy olyan pornófilmet kap kézhez, amelyen a fia szerepel. Az asszony felfogad egy női magánnyomozót, hogy kiderítse, kinek mi a célja ezzel a kompromittáló felvétellel. Érdekesség, hogy André Cayatte két évvel korábban már forgatott egy hasonló témájú filmet Nem zörög a haraszt… (1973) címmel. Abban egy választási kampány piszkos módszereibe nyerünk betekintést: az egyik esélyes jelöltet felesége (hamisított) pornóképeivel próbálják megzsarolni. 


A halálbüntetés témáját és a média manipuláló hatását járja körül az 1977-ben bemutatott La machine. A harmincas éveiben járó, a társadalom számkivetettjeként élő gyári munkás (Jean-Christophe Bouvet) meggyilkol egy nyolcéves gyereket. Mi áll a tragédia hátterében? Vecchiali provokatív alkotásában Hélène egy pszichiátert játszott. A rendhagyó szerelmi történet, a Corps à coeur (1978) elsődleges forrását az 1930-as évek francia melodrámái és Gabriel Fauré zeneműve, az Adagio jelentette. A főszereplő, Pierrot (Nicolas Silberg) egy fiatal párizsi műszerész, aki beleszeret egy nálánál idősebb nőbe, egy vegyészbe. Az asszony (Hélène Surgère) előbb visszautasítja fiatal hódolóját, ám amikor megtudja magáról, hogy halálos beteg, megváltoznak az érzelmei. A különös kapcsolat hátterében kirajzolódik Pierrot és barátainak mindennapi élete. Interjúiban Vecchiali külön kiemelte, hogy Surgère színes egyénisége milyen sokat adott hozzá a történethez. A C’est la vie (1980) hősnőjét elhagyta a férje, ám pszichológus barátja azt tanácsolja neki, hogy mielőbb keressen egy új kapcsolatot. Vajon ezzel nem egy újabb csalódás esélyét teremti meg magának? A nagy francia színésznő, Danielle Darrieux jutalomjátéka az En haut des marches (1983), amely Alain Resnais töredékekből építkező, különös filmjeire emlékeztet. A Darrieux által alakított Françoise Canavaggia sok évi távollét után, 1963-ban visszatér Toulonba, hogy bosszút álljon azokon, akik Pétain-hívő férje vesztét okozták. A filmben a jelen történései keverednek a felidézett múlt képeivel. Vecchiali így nyilatkozott az elképzeléseiről: „Egy olyan nőt próbáltam bemutatni, akit porrá zúzott a háború, és hamvaiból próbál újra feltámadni”. Ugyanakkor a direktor arra is figyelmeztetni próbált, hogy a morális döntések „akkor és ott” korántsem voltak olyan könnyűek és egyszerűek, mint ahogyan azt az utókor gondolja. 


Vecchiali és Surgère 1984-ben is együtt dolgozott az Alvilági szerelem című filmben, amely visszaemlékezés formájában idéz fel egy 1953-as párizsi bűnesetet: a XVII. kerületi örömlányok főnöke visszavonulása előtt egy nagyszabású bankrablást tervez, hogy kedvenc prostituáltja gondtalan jövőjét biztosítsa, ám riválisa csapdát állít neki. Az Alvilági szerelem után a két művész két évtizedig nem forgatott újabb közös filmet. A 2004-es cannes-i filmfesztiválon a Rendezők kéthete szekcióban mutatták be Vecchiali A maga jó szíve című alkotását, amelyben Hélène egy házfelügyelőt játszott. Bár műfaji meghatározása szerint vígjátékról van szó, vagyis az opusz elvileg szélesebb közönségréteget célzott meg, mégis csak 2005 augusztusában mutatták be országosan a francia mozik. Az önreflexív történet főszereplője egy korosodó rendező (maga Vecchiali alakítja), aki szeretne egy új filmet forgatni, ám ez számos nehézségbe ütközik, melyeket meglehetősen sajátos módon próbál leküzdeni. A Sors úgy hozta, hogy Hélène Surgère filmográfiáját egy Paul Vecchiali-film indította, és egy másik zárta le. 2010-ben mutatták be a Les gens d'en-bas című filmet, amely – akárcsak a direktor korábbi munkái – nem jutott el Magyarországra. Egy lelkes francia kritikus szerint ez a minden sallangtól mentes művészfilm azt bizonyította, hogy az akkor nyolcvanéves Paul Vecchiali művészi látásmódját és eszköztárát tekintve a legfiatalabb alkotó a mai francia filmesek között. 


Salò, avagy Szodoma 120 napja 
Pasolini egy 1975-ben publikált esszében megtagadta Az Élet trilógiája alapelveit, és afféle ellenpólusként belefogott A Halál trilógiája elkészítésébe. Ennek csupán a nyitótétele, a híres-hírhedt Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) valósult meg, melynek bemutatóját a művész már nem érte meg. Korábbi gyakorlatának megfelelően hivatásos és amatőr színészeket egyaránt szerződtetett a filmhez, figyelembe véve, hogy az adott szereplő külsejét tekintve mennyire viselte magán a neki szánt szerep jellegzetességeit. A négy éltes dámát hivatásos színésznők játszották: Castelli asszonyt Caterina Boratto, Maggi asszonyt Elsa De Giorgi, Vaccari asszonyt Hélène Surgère, a szinte végig néma zongoristanőt Sonia Saviange. „A két francia színésznőre azután esett a választásom, hogy Velencében láttam Vecchiali Asszonyok, asszonyok című filmjét. Remek film, a két színésznő pedig fenséges benne (de tényleg)” – mondta Pasolini abban az öninterjúban, amely a Corriere della Serában jelent meg 1975. március 25-én. Nemcsak szerződtette a két francia színésznőt, hanem egy emlékezetes jelenetüket át is emelte a Salòba: az utolsó esküvői epizód kezdetén Vaccari asszony és a zongoristanő mulatságos magánszáma elsőként Vecchiali filmjében volt látható. 


Bő negyed századdal később Hélène így emlékezett vissza a Pasolini-film forgatására: „Amikor elolvastam a forgatókönyvet, politikailag a film mellé álltam, az én álláspontomat is megfogalmazza. Az április 21-i események után még inkább tudatára ébredtünk ennek a problémának. Én láttam '75-ben felvonulni a fasisztákat Bolognában, egyenruhában, náci köszöntésre lendített karral, és a járókelők megtapsolták őket. Döbbenetes és ijesztő volt. Belgiumban is volt egy neofasiszta fellángolás azokban az években, és... arra gondoltunk, hogyha ilyen közel vannak, bármikor újra kezdődhet az egész terror, minden. [...] Én nyitottam meg a forgatást az első elbeszéléssel. Egy széles lépcsőn kellett lejönnöm. Nem volt fenn tető, egy régi palazzóban voltunk. Majd megfagytam a hatalmas dekoltázsommal. Arra gondoltam, ha itt leesek, sose kelek fel. Egész különleges, rendkívüli helyzet volt. Negyven színész állandóan jelen volt. Mindig négy kamerával forgattuk az én jeleneteimet. A többit nem tudom, hánnyal, de rengeteg filmet használtunk el. Sokat kellett vágni, a zenét is. Az egész filmben jelentős volt a vágás. [...] Az egész forgatás furcsamód fiatalosan és vidáman zajlott. Mikor megnéztem a filmet, megdöbbentem, hogy csinálhattunk ilyen szörnyűségeket úgy, hogy észre sem vettük.” 


A színésznő felidézte Pasolini meggyilkolásának felkavaró élményét és a film fogadtatását is: „Mindenki félt ettől a filmtől. Fenyegető leveleket kaptunk, a rendőrség védett minket a forgatás alatt, egyszer ellopták a tekercseket. Végül meggyilkolták Pasolinit. November elején halt meg, a francia utószinkron előtt. Michel Piccolival és más neves színészekkel dolgoztunk, előkészítettük a munkát, de végül Jean-Claude Biette rendezte [a szinkront], mert amikor hétfőn reggel elkezdtük, [Pasolini] már nem volt ott. [...] A filmet betiltották Olaszországban. Franciaországban a nemzetközi párizsi fesztivál idején mutatták be. Tíz-húsz olasz rendező jött el, hogy beszéljenek a sajtónak a filmről, a gyilkosságról, arról, hogy miért kellett megcsinálni ezt a filmet. Megtiltották nekik, hogy nyilatkozzanak. Meglehetősen szörnyű volt ezt végignézni. Hirtelen mindez összecsengett a filmmel, ijesztő volt, ijesztő. És ma is aktuális az egész, bár más módon. [...] Pasolini elsősorban nyitott szemmel járó, gondolkodó ember volt. Nem félt attól, hogy kompromittálja magát. Több volt, mint alkotó, mint író. Olyasvalaki volt, aki megpróbálta méltósággal megélni a kort, amelyben élt.” 


Egyéb alkotások 
Néhány mondat erejéig érdemes megemlékezni azokról az alkotókról és filmekről is, akik és amelyek Magyarországon sem ismeretlenek. André Téchiné három egymást követő alkotásában rendezte Hélènét. A Franciaországi emlékekről (1975) a rendező így nyilatkozott: „Filmem egy kisvállalkozásból élő kispolgári család története. Megpróbáltam kritikusan bemutatni azt a klasszikussá vált filmkészítési stílust, amely a népies regényből és a családregényből származtatható. Célom elérése érdekében mégsem kreáltam erőltetett válsághelyzeteket hőseim életében. Egy család élettörténetének bemutatásakor szükségszerű az osztályharc ábrázolása, de nem elégséges. Engem sokkal jobban érdekelt a vágyak, az álmok, a nemek harca, vagyis a hatalom legkülönbözőbb megnyilvánulási formáinak harca.” A fontosabb szereplők: Jeanne Moreau, Michel Auclair és Marie-France Pisier. Kilenc kategóriában jelölték a francia filmművészet legrangosabb díjára, a Césarra a Barocco (1976) című különös bűnügyi-szerelmi drámát, amely egy fiatal lány (Isabelle Adjani) és egy bokszoló (Gérard Dépardieu) kapcsolatáról szól. A legjobb női főszereplőnek (Isabelle Adjani), a legjobb operatőrnek (Bruno Nuytten) és a legjobb eredeti filmzenének (Philippe Sarde) járó díjat meg is kapta. A Brontë nővérek (1979) címszerepében Isabelle Adjani, Marie-France Pisier és Isabelle Huppert játékát élvezhették a nézők, elismerés helyett azonban inkább gúnyolódás és értetlenség fogadta a filmet. A nemzetközi hírű francia kritikus, Michel Ciment szerint „dagályos, fárasztó, sanda film, forgatókönyve suta, s lélektelenül játssza a csupa sztár szereplőgárda…, s a film főalakja ráadásul Patrick Branwell Brontë!” Nem volt jó ajánlólevél az sem, hogy a produkciót a Gaumont filmvállalat pénzelte, ugyanis a kritikusok körében valamiért kiirthatatlanul él az az előítélet, hogy egy mamutcég anyagi támogatása fordítottan arányos a művészi színvonallal. 


Robert Enrico Vörös zóna (1986) című alkotásának hősnője, Claire Rousset (Sabine Azéma) meglátogatja falun élő exférjét, akinek egészségi állapota – akárcsak az egész lakosságé – feltűnően megromlott. Ennek hátterében egy környezetszennyezési ügy húzódik, melynek nyomait az illetékesek tűzvésszel próbálják leplezni. Hélène alakította a hősnő édesanyját. Claude Lelouch filmje, a Vigyázat, banditák! (1986) egy bosszútörténet: a fiatal főhőst azzal vádolják, hogy egy fegyveres rablás során megölt egy nőt. Tíz év börtönre ítélik. Szabadulása után egyetlen dolog élteti: a bosszú. A Mozart becenévre hallgató fiatalember szerepét az énekesként közismert Patrick Bruel játszotta, ő énekelte a Tout le monde peut se tromper című betétdalt is. A francia zenés film atyjaként tisztelt Jacques Demy 1988-as alkotása, a Trois places pour le 26 érdekessége, hogy Yves Montand saját magát alakítja benne. Turnéja során visszatér fiatalsága egyik meghatározó helyszínére, Marseille-be, ahol régi ismerősökkel találkozik, és felidézi a szép emlékeket. A női főszereplők: Mathilda May és Françoise Fabian. Az 1999-es cannes-i filmfesztivál programjában versenyzett Raoul Ruiz A megtalált idő című opusza, amelynek alapjául Marcel Proust regényciklusa, Az eltűnt idő nyomában befejező kötete szolgált. A történet 1922-ben kezdődik, amikor a haldokló Proust (Marcello Mazzarella) felidézi élete kulcsfontosságú eseményeit: valóság és képzelet játékában egyre inkább az utóbbi kerekedik felül. A fontosabb szerepeket John Malkovich, Emmanuelle Béart, Vincent Pérez, Pascal Greggory és Catherine Deneuve játszotta. Bulvárérdekesség, hogy a szereplők között találjuk Deneuve Roger Vadimtől született fiát, Christiant és Marcello Mastroiannitól született lányát, Chiarát is. Ruiz rendezése az Aznap (2003) című szürrealisztikus szatíra is, amelyben egy fiatal lány egy szökött pszichopata gyilkos látókörébe kerül. 


Számos megejtő szépségű irodalmi adaptációja után némi meglepetést okozott James Ivory 2003-as rendezése, a Válás francia módra. A történet főszereplői – egy amerikai testvérpár Kate Hudson és Naomi Watts megformálásában – Párizsban bonyolódnak kusza érzelmi ügyekbe, melyeknek ürügyén Ivory két eltérő kultúra konfrontációját próbálta a humor oldaláról megközelíteni, ám számos bírálója szerint csupán felemás eredményt ért el. Patrice Leconte romantikus drámája, az Intim vallomások (2004) hősnője, Anna (Sandrine Bonnaire) egyszer véletlenül rossz ajtón nyit be, és magánélete gondjait nem a pszichiáternek, hanem egy pénzügyi tanácsadónak (Fabrice Luchini) mondja el. A férfinak nincs szíve kiábrándítani a lelki válságban lévő nőt, így a különös szeánszok folytatódnak. Lehetséges lenne azonban, hogy igazából nem is Anna az, akit ebben a szituációban félrevezetnek? Claude Berri szerelmi történetében, az Egyedül nem megyben (2007) a „mosolygósan kislányos arcú” Audrey Tautou egy takarítónőt játszik, aki összeismerkedik egy dadogós, gyámoltalan fiatalemberrel (Laurent Stocker). Hamar összebarátkoznak, de barátságukat a fiatalember lakótársa, a nőcsábász mesterszakács (Guillaume Canet) egyáltalán nem nézi jó szemmel. A Csúcskölykök (2007) című vígjáték három családról szól, ahol felcserélődtek a szerepek: a gyerekek irányítják a felnőtteket, és nem fordítva. A szülők azonban fellázadnak a gyerekuralom ellen, és megpróbálják egyesíteni az erőiket. 


A színpadi színésznő 
Filmkarrierje mellett Hélène Surgère rendszeresen fellépett színházakban is. Játszott például Marguerite Duras Les Eaux et Forêts című darabjának 1965-ös ősbemutatójában, amelyet Yves Brainville rendezett a Mouffetard Színházban. 1981-ben Thomas Mann Lotte Weimarban című művének színpadi változatában lépett a párizsi Théâtre de la Cité internationale színpadára, az előadást Jean-Claude Berutti rendezte. Csehov Ivanov című darabját 2004-ben Alain Françon állította színpadra a szintén párizsi Théâtre national de la Colline-ban. Hélène 2010-ben csatlakozott a nagy múltú Comédie-Française társulatához: úgy beszéltek róla, mint a színház legidősebb, nyitottsága és vitalitása miatt mégis legfiatalabb tagjáról. Itt is egy Csehov-darabban láthatta őt először a közönség: a Három nővérben az öreg dada, Anfisza szerepét játszotta, megint Alain Françon irányításával. Ugyanabban az évadban Molière Tudós nők című komédiájában is szórakoztatta a párizsi nézőket. A nagy sikerre való tekintettel a Három nővér 2011-ben is műsoron maradt. Hélène Surgère-t otthon álmában érte a halál. A másnapi Csehov-előadást kollégái az ő tiszteletére játszották végig. „Jelenléte, hangja, kisugárzása nagyon hiányozni fog a francia színház és színjátszás világából” – méltatta az elhunyt színésznő tehetségét Frédéric Mitterrand kulturális miniszter. 


FILMOGRÁFIA 
* 2010: Les gens d'en-bas 
* 2010: Az első bevetés (Les bleus: premiers pas dans la police) (tévésorozat, a Sexe, mensonge et vidéo című epizódban) 
* 2010: Profilozók (Profilage) (tévésorozat, a Les fils de l'homme című epizódban) 
* 2007: Csúcskölykök (Demandez la permission aux enfants) 
* 2007: Egyedül nem megy (Ensemble, c'est tout) 
* 2007: Therese nővér.com (SoeurThérèse.com) (tévésorozat, az Une affaire de coeur című epizódban) 
* 2006: Petits secrets et gros mensonges (tévéfilm) 
* 2004: A maga jó szíve (À vot' bon coeur) 
* 2004: Les filles du calendrier sur scène (tévéfilm) 
* 2004: Intim vallomások (Confidences trop intimes) 
* 2003: Les amateurs (jeleneteit kivágták) 
* 2003: Válás francia módra (Le divorce) 
* 2003: Aznap (Ce jour-là) 
* 2002: Fred et son orchestre (tévésorozat, a Le secret de Laure című epizódban) 
* 2002: Boulevard du Palais (tévésorozat, a Les murmures de la forêt című epizódban) 
* 2002: Les filles du calendrier (tévéfilm) 
* 2002: Ma vraie vie à Rouen 
* 2000: Lise et André 
* 2000: A Marcorelle-ügy (L'affaire Marcorelle) 
* 1999: A megtalált idő (Le temps retrouvé, d'après l'oeuvre de Marcel Proust) 
* 1998: La réserve (rövidfilm) 
* 1998: À la place du coeur 
* 1998: Wij Alexander (tévésorozat, két epizódban) 
* 1997: Parfum de famille (tévéfilm) 
* 1997: Le pari 
* 1997: Vivre avec toi (tévéfilm) 
* 1996: Abel (rövidfilm) 
* 1996: Pourvu qu'elle pleure (rövidfilm) 
* 1996: Maigret (tévésorozat, a Maigret tend un piège című epizódban) 
* 1996: La vie avant tout (tévéfilm) 
* 1993: Bolondok felvonulása (La cavale des fous) 
* 1993: Monologues (tévésorozat, a Parking című epizódban) 
* 1992: Un vampire au paradis 
* 1991: La moglie nella cornice (tévésorozat) 
* 1991: Dieu vomit les tièdes 
* 1990: La fille du magicien 
* 1990: L'ami Giono: Onorato (tévéfilm) 
* 1990: Je t'ai dans la peau 
* 1989: Australia 
* 1988: Trois places pour le 26 
* 1987: Les fortifs (tévéfilm) 
* 1987: La maison piège (tévéfilm) 
* 1986: Vigyázat, banditák! (Attention bandits!) 
* 1986: Marie Love (tévéfilm) 
* 1986: Vörös zóna (Zone rouge) 
* 1985: Morphée (rövidfilm) 
* 1984: L'air du crime 
* 1984: Alvilági szerelem (Coeur de hareng) (a Série noire sorozat része) 
* 1983: En haut des marches 
* 1983: Le retour de Christophe Colon 
* 1983: A hívatlan vendég (Un chien dans un jeu de quilles) 
* 1982: Deuil en vingt-quatre heures (tévésorozat) 
* 1982: Le chef de famille (tévésorozat) 
* 1981: L'homme de Hambourg (tévéfilm) 
* 1981: Az örökösök (Les héritiers) (tévésorozat, a Sylvaine című epizódban) 
* 1981: C'est la vie! 
* 1980: Ferdinand (rövidfilm) 
* 1980: Cauchemar 
* 1980: La femme enfant 
* 1979: Corps à coeur 
* 1979: A Brontë nővérek (Les soeurs Brontë) 
* 1978: Aurélien (tévéfilm) 
* 1978: Les belles manières 
* 1977: La machine 
* 1977: L'aigle et la colombe 
* 1977: Les loulous 
* 1977: L'inspecteur mène l'enquête (tévésorozat, a Les adorateurs du Cosmos című epizódban) 
* 1976: Barocco 
* 1976: Les mystères de New York (tévésorozat) 
* 1976: Nans le berger (tévésorozat) 
* 1975: Salò, avagy Szodoma 120 napja (Salò o le 120 giornate di Sodoma) (Helene Surgere néven) 
* 1975: Franciaországi emlékek (Souvenirs d'en France) 
* 1975: Change pas de main 
* 1974: Asszonyok, asszonyok (Femmes femmes) 
* 1973: La ligne de sceaux (rövidfilm) 
* 1970: A fojtogató (L'étrangleur) 
* 1967: Rue barrée (tévésorozat) 
* 1967: Allô police (tévésorozat, a Règlement de comptes című epizódban) 
* 1967: Deslouettes père et fils (tévésorozat) 
* 1966: Les ruses du diable (Neuf portraits d'une jeune fille)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.