Pasolini 1971 őszén forgatta a Canterbury mesék (1972) című filmjét javarészt Nagy-Britanniában, olasz–francia koprodukcióban. Kilenc mesét választott ki megfilmesítésre Geoffrey Chaucer (kb. 1343–1400) azonos című művéből, ám ellentétben előző filmjével, a Boccaccio-mű alapján készült Dekameronnal (1971), ezúttal az eredeti kerettörténetnek is fontos szerepet szánt. Az 1972-es nyugat-berlini filmfesztivál sajtóvetítésén a Canterbury mesék nem aratott egyértelmű sikert. Pasolini, Alberto Grimaldi producer és Enzo Ocone gyártásvezető úgy találták, hogy a film abban a formájában nem működik: a kerettörténet eleve „film a filmben”, túlságosan mechanikusan hat, és megtöri a mesék folytonosságát. Pasolini a hivatalos vetítést megelőzően átszerkesztette a filmet: nemcsak a kerettörténetet rövidítette meg, hanem kihagyta a Sir Thopasról szóló mesét is, melyet maga Chaucer (akit Pasolini alakított) mondott el. Egyes források szerint élete szerelme, Ninetto Davoli nősülésének híre keserítette el, és ezért döntött úgy, hogy saját színészi szereplését a legrövidebbre fogja. Sajnos a kivágott jelenetek elvesztek, ámbár a művész bizalmas barátja, Laura Betti a Pasolini Alapítvány elnökeként mindent elkövetett a felkutatásukra. Egyes feltételezések szerint a kihagyott képsorok egy filmlaboratóriumi tűzben pusztultak el.
Az eredeti irodalmi műben A Kolduló Barát meséje a III. mesecsoportban hangzik el, amely hat részből áll: A Bathi Asszonyság előbeszéde, A Bathi Asszonyság meséje, A Kolduló Barát előbeszéde, A Kolduló Barát meséje, A Porkoláb előbeszéde, A Porkoláb meséje. Ebben a mesecsoportban különösen hangsúlyos a történetek sorrendje, hiszen a Kolduló Barát által előadott mese egy korrupt porkolábról szól. Előbeszédében a Kolduló Barát gúnyos megjegyzéseket tesz a Porkoláb munkájára vonatkozóan, mintegy előrevetítve a mese hangvételét: „Effélérül ki szólhat tisztesen? / Kérem, ne botránkozzék senki sem. / Egy porkoláb, az sok mindent tud ám! / Idézéssel lót-fut szajhák után – / és minden sarkon ellátják baját...” A Gazda rögvest figyelmezteti, hogyha jó keresztény, akkor ne törje meg a köztük, zarándokok közt meglévő békét, ám a Porkoláb felveszi a kesztyűt, amikor a froclizásra így reagál: „...mit bánom én, akármit is fecseg! / Ha rajtam a sor: visszafizetek. / Elárulom majd, hogy milyen nemes – / egy csúszó-mászó koldus-szerzetes. / Fejére olvasom, miféle nép...” A Gazda azonnal felfogja, hogy a szópárbaj eldurvulhat, ezért visszaadja a szót a Kolduló Barátnak, hogy mondja el a mesét. A Kolduló Barát azonban mese közben is provokálja a Porkolábot, aki visszaszól, de a Gazda újfent csendre inti. Ahogy az persze várható, a mese befejezése után a Porkoláb ragadja magához a szót, akit észrevehetően mégiscsak feldühített az elhangzott történet. Előbeszédében rendkívül vulgáris szavakkal ecseteli a poklot, ahol a szerzetesek ezerszámra tódulnak ki magának az Ördögnek a seggéből (Chaucer szóhasználata!). A hangulati bevezető után maga a mese egy kapzsi szerzetesről szól. Itt érdemes megjegyezni, hogy Pasolini felcserélte a Porkoláb előbeszédének és meséjének sorrendjét, ugyanazt a szerzetest téve meg mindkét történet főszereplőjévé. Eredeti koncepciója szerint a Kolduló Barát meséjét nála is a Porkolábé követte volna, de a végső változatban egymástól távolabb helyezte a két mesét, s mivel minimálisra szűkítette a kerettörténetet, így a filmben a két szereplő végül nem „felelget” egymásnak a saját meséjével.
Amíg például a Molnár és az Ispán csak „kóstolgatják” egymást a meséjük által, addig a Kolduló Barát és a Porkoláb között nyilvánvalóan valamilyen régebbi eredetű haragos viszony áll fenn. Ennek hátterében valószínűleg az állhat, hogy a két figura érdekei ütközhettek. Ha ugyanis egy szerzetes meggyóntatott valakit, és feloldozást adott neki, akkor az egyházi bíróság – a Porkoláb „munkáltatója” – ugyanazért a bűnért már nem vonhatta felelősségre az illetőt. Ellentétben a Canterbury mesék számos történetével, A Kolduló Barát meséjének nincsen teljesen egyértelmű forrása, ámbár egyes irodalomtörténészek szerint a szerző egy prédikációk írásához használt latin nyelvű példatárból merített ihletet. Ami egészen biztos, hogy akkoriban nagyon népszerűek voltak azok a szájról szájra terjedő csattanós történetek, melyek lényege, hogy a korrupt tisztviselő végül elnyeri méltó büntetését. A Kolduló Barát meséjének gyilkos iróniája már egyértelműen Chauceré, bárhonnan származott is az ötlet. A figura egyébként egyike azon zarándokoknak, akiknek a szerző nevet is adott: Hubertnek hívják. Így jellemezte őt az Általános előbeszédben:
„...volt még egy léha Kolduló Barát.
A négy rendben nincs egy sem, aki nála
többet fecsegne, szebben prédikálna.
Nagy tekintély, koldulni jogosított,
sok fiatalasszonyt kiházasított,
de saját számlájának terhire.
Egyszóval, ő volt rendjének disze.
Nagy szeretettel, szívesen fogadták
minden vidéken, birtokon a gazdák,
és minden jámbor városbeli nő,
mert benne nagyobb gyóntatóerő
volt, mint a plébánosban – így beszélt.
A pápától kapott rá engedélyt.
A gyónást szelíden hallgatta meg,
a feloldást szívesen adta meg,
s a penitenciát enyhén kimérte,
ha jó alamizsnára volt reménye.
Mert aki kolduló rendnek adott,
jele, hogy bűne feloldoztatott,
s ha kapott, már hirdetni merte fennen,
hogy eme férfi bűnbánata rendben,
hiszen soknak oly kemény a szive,
nem tud sírni, bárhogy sajog bele.
Ezért hát könny s ima felesleges:
ezüstöt vár a szegény szerzetes.
Késektől, tűktől dagadt a csuhája,
hogy szép nőknek ajándékul kinálja.
Hangja, az biztos, jó volt és vidám,
szépen dalolt s játszott a citerán.
Mindig jó mondásokkal volt teli,
s nyaka fehér volt, mint a fleur de lys,
ehhez erős, akár egy bajvivó.
Minden kocsmát ismert, mint nagyivó.
Fogadósok, pincérlányok – ezekhez
több köze volt, mint koldushoz, beteghez.
Ily érdemes férfinak, mint neki,
tekintélye, rangja sem engedi,
hogy lázárokhoz sok köze legyen,
mert tisztességtelen, előnytelen,
ha sok ilyen éhenkórászt keres fel.
Tartson inkább a gazdag fűszeressel.
Ha valakiből a haszon kinéz,
ahhoz nyájas és szolgálatra kész.
Jámborabb férfi még nem élt soha.
Ő volt rendjének legjobb koldusa.
Ha egy özvegynek cipője se volt,
úgy zengte el az In principió-t,
hogy még itt is kapott egy keveset.
A szabályosnál – többet keresett.
Vadállatként tudott üvölteni.
Perekben jó hasznát vették neki,
mert nem úgy járt, mint barát vagy szegény
diák, kopott csuklyával a fején.
Nézhették magiszternek is vagy éppen
főpapnak, dupla gyapjúköpenyében,
mely hasán mint harang dudorodott.
Ajkát buján csücsörítette, hogy
még édesebben hangozzék a nyelvén
az angol szó. Hárfázván, énekelvén,
arcából szikrázott a szeme mélyen,
akár a csillagok egy fagyos éjen.
E kolduló barát neve Hubert...”
Ahogy fentebb említettem, Pasolini eredeti koncepciójában a Kolduló Barát és a Porkoláb meséje egymást követte volna a Kalmár meséje után: a kilenc mese között a hetedik és a nyolcadik helyet foglalták volna el. A nyugat-berlini sajtóbemutatót követően Pasolini átszerkesztette a filmet, és a két összefüggő mesét egymástól távolabb helyezte. A Kolduló Barát meséje másodikként látható, a Porkolábé utolsónak. Pasolini két nagyobb változtatást eszközölt a történeten. Az egyik, hogy nála a porkoláb nem házasságtörőket vagy paráznákat, hanem homoszexuálisokat zsarol meg. Ezen a ponton egyértelműen aktualizálni kívánta Chaucert, hiszen ha az egyház nem is, de a modern kor embere már elnézőbben ítéli meg a házasságon kívüli kapcsolato(ka)t, a házasságtörést, mint a mese keletkezése idején. A homoszexualitás azonban az 1970-es évek elején még Nyugat-Európában sem volt annyira elfogadott, mint az új évezredben, és az egyház képmutatása ezzel a motívummal még inkább kidomborodik, hiszen miközben elítéli az azonos neműek kapcsolatát, a média rendre beszámol egyes egyházi személyiségek pedofil és homoszexuális színezetű kicsapongásairól, melyeket az illetékesek igen gyakran eltussolnak. (Túlságosan eltérnék azonban a témától, ha most belemennék abba, hogy a Pasolini-film ősbemutatója óta eltelt évtizedek alatt a megerősödött melegmozgalmak milyen képet festenek a homoszexuálisokról a heteroszexuális többség számára, és ezáltal mennyire erősítik az előítéleteket, ahelyett hogy lerombolnák azokat.) Számos kritikus negatívumként tette szóvá ezt a változtatást, mondván, hogy a homoszexualitás Chaucertől idegen motívum. Jómagam úgy gondolom, ez az aktualizálás ebben a formában tökéletesen elfogadható. Érdemes megemlíteni, hogy Chaucer nem szentel túl sok szót a büntetésre, Pasolini viszont bemutatja az egyik áldozat (a fizetni nem tudó homoszexuális) máglyán való elégetését is. Itt is fölmerül az aktualizálás lehetősége, Perlaki Tamás filmesztéta például így írt erről a jelenetről: „a felszálló vastag, fekete füst talán a 20. század vallási és egyéb »másságot« elégető, megsemmisítő táborait, krematóriumait is idézi”.
A másik fontos változtatás, hogy Pasolini jelentősen megrövidítette a porkoláb és az Ördög beszélgetését, és ez a film szempontjából elfogadható koncepció. Kihagyta viszont a kocsissal való találkozást is, noha az egyfajta előkészítése, ellenpontja a történet tulajdonképpeni csattanójának. Az Ördög ugyanis csakis akkor lép közbe, ha valaki a rá vonatkozó káromkodást vagy átkot komolyan gondolja. A kocsis nem gondolta komolyan, amikor lovait a pokolba kívánta, az öregasszony viszont valóban komolyan mondta, hogy vigye el az Ördög a porkolábot, aki meg akarja zsarolni, és még utolsó értékét, az üstöt is el akarja venni tőle. Legyen inkább az Ördögé mindkettő! És mert az alku úgy szól a két újdonsült barát, a porkoláb és az Ördög között, hogy mindenki azt kapja, amit az emberek nekiadnak, az Ördög rögvest magával viszi a pokolba elvetemült cimboráját. Az Ördög szerepét Pasolini jó barátja és felfedezettje, Franco Citti játszotta, aki általában negatív figurákat személyesített meg a rendező alkotásaiban, a porkolábot (aki nem azonos a zarándokokkal utazó Porkolábbal!) Daniele Buckler, az öregasszonyt V. Edwards. A gazdag homoszexuálist Athol Coats, a szegényt David Hatton alakította: mindketten főleg tévésorozatokból voltak többé-kevésbé ismertek. (Coats azóta elhunyt, Hatton viszont még 2014-ben is forgat.) A gazdag homoszexuális alkalmi partnerét Karl Howman játszotta, a szegényét Philip Davis: ők is alapvetően sorozatszínészek, ámbár Davis rendezőként sem ismeretlen (Személyazonosság, 1995). A besúgót Terry Hooper (más forrásokban: Terry Moore) formálta meg. Magát a mesélőt, a Kolduló Barátot Nicholas Smith játszotta. Ő az a kopaszodó csuhás, aki elkerekedett szemmel hallgatja a film elején zarándoktársa részeg énekét. Mesélés közben nem látjuk, mivel – ahogy arról többször szó volt – ezeket az intermezzókat Pasolini kivágta a hivatalos változatból.
A KOLDULÓ BARÁT MESÉJE
Volt arra mifelénk egy esperes,
híres-neves és nagytekintetes,
az irgalmatlanúl ítélkezett
mindennemű paráznaság felett.
A kerítések és szemmel verések,
rágalmazások, házasságtörések,
egyházfegyelmi s hagyatékügyek,
szimóniák és uzsorásperek –
bűnügy, jogügy, mind rája tartozott:
de főleg a paráznákon kapott.
Égette őket, ahol csak tehette.
Hát még aki a dézsmát nem fizette!
Ha ilyesféle panasz érkezett,
a jámbor hivő drágán úszta meg.
S ki szent adományt szűken juttatott,
igen hamar máglyára juthatott.
A püspök botja még nyakon se kapta –
az esperesnél már ott volt az akta.
Ő lett aztán az ítélőbiró,
ki törvényt lát és büntetést kiró.
Volt néki egy ravaszdi porkolábja
– hírhedt nagy róka egész Angliába –
s annak volt kémje egy egész rakás,
aki besúgja, hol lesz jó fogás.
Mert futni hagyott itt-ott egy cemendét,
s vagy húsz nyomára épp azok vezették...
Ez a kopó itt akármint ugat,
kitálalom én minden piszkukat!
Szabad szájjal beszélhetünk mi róluk,
fölöttünk nincsen jurisdikciójuk –
de nem is lesz: – hiába bármi fortély...
„Megvéd a szerzet, mint szajhát a bordély”
– köpi oda a szót a Porkoláb.
„Csend! – szól a Gazda. – Nem tűrünk vitát!
Figyeljünk mind a széphistóriára,
Ha prüszköl is az adta Porkolábja.
Kedves mester, nyugodtan mondd tovább!”
A vén lator – meséli a Barát –
kerítők között is otthonosan forgott,
s tartotta őket, mint solymász a solymot.
Mert néki ők mindent híven besúgtak,
mint hárompróbás, régi cinkosuknak.
És amit egy-egy kémje kilesett,
azon a selyma szépen keresett
(gazdája néha nem is tudta, mennyit!),
mert nem szólt ő az esperesnek semmit,
csak beidézett egy-egy baleket,
s az súgta már, hogy fizet – ha lehet...
Az áldomást is boldogan fedezték!
A Júdás-fajzat így eladta lelkét –
sőt Júdáson is túltett, ha tudott!
Gazdájának csak fele pénz jutott.
Szó, ami szó – dicsérjem még tovább? –,
kerítő volt, rabló volt – s porkoláb.
Lotyókbul volt egy egész udvara.
Azok beköpték, hogy az éjszaka
ki hált ott náluk: Péter vagy Tamás
vagy Sir Robert, Hubert vagy bárki más.
A ringyó-néppel ekképp összejátszott,
s hamis papírral küldött ordonáncot,
hogy álljon elő az úr és a szajha.
Ezt jól megfejte, azt meg futni hagyta.
„Barátom – szólt az úrra rákacsintván –,
a nevedet kihúzom itt a listán
s az egész üggyel nem lesz több bajod.
Elintézem, mert barátod vagyok.”
Nagyon tudott az alkalommal élni,
lehetne arrul évekig regélni.
Kopó nem érzi úgy a vadszagot
– szimmantva: ép-e, vagy sebet kapott –,
amint a kópét vitte jó szimatja,
megmondva, hogy ki nagy legény, ki szajha.
S mert nem tudott más jövedelmi forrást,
szívvel-lélekkel ezt csinálta folyvást.
Történt egy szép nap, ült megint lovára,
s haszonra lesve – már amint szokása –
koholt paranccsal indult, hogy levág
egy özvegyet, egy öreg satrafát.
Amint épp egy ki erdőn áthaladt,
egy nyalka lovast lát a fák alatt.
Tegzében sok-sok új nyíl tündökölt;
hátán az íj; a kis zekéje zöld;
s hollószín bojtos nagy kalap fején.
„Adj’ isten” – szólt a fogdmeg könnyedén.
„Fogadj’ isten! – felelte rá az egybül. –
Hová, hová a zöld erdőn keresztül?
Nagy út van még előtted, cimbora?”
Azt mondja rá a fogdmeg: „Nincs, koma;
Csak éppen a közelbe indulok;
Uram jussával lesz egy kis dolog;
az árendáját erre én szedem.”
„Ispán vagy akkor!” – Rábólint: „Igen!”
Így eltagadta nagy szégyenletében,
hogy porkoláb a tiszte voltaképen.
„Ispán vagy? – szólt a nyalka úr legott –
De par Dieu, testvér, én is az vagyok!
De nem vagyok itt ismerős a tájon;
megkérlek szépen, légy azért barátom –
kössünk akár örök testvériséget!
Mi otthon bőviben vagyunk a pénznek;
ha egyszer hozzám elsegít az Isten,
dúskálhatsz ott aranyban és ezüstben.”
„Grand merci” – bökte ki a porkoláb,
s már parolázott is a két barát,
hogy holtukiglan testvérek maradnak!
Nagy nyájaskodva együtt így haladtak.
A porkoláb beszélt, beszélt, hadarva,
fáradhatatlan, mint a bábaszarka,
s elkérdezgetve útitársa dolgát.
„Testvér – azt mondja –, merre is lakol hát,
ha jó szerencsém egyszer arra vetne...”
A szép lovas mézes szóval felelte:
„Fenn északon van a mi tartományunk,
remélem, testvér, megfordulsz minálunk.
Majd búcsúzáskor az egész helyet
leírom úgy, hogy el nem vétheted.”
„Megkérlek, testvér – szólt a porkoláb –,
ha már így együtt baktatunk tovább,
s ha már az ispánsors is összeköt,
taníts ki engem – így négy szem között:
ispánbul gazdag ember hogy’ lehet?
Ne bántson ám a lelkiismeret!
Csak mondd el szépen, hogy te hogy’ csinálod!”
„Megmondom, testvér, mint igaz barátod
– felelt a másik –, én nem kertelek:
meggazdagodni nálunk nem lehet.
Az én uram kegyetlen és fukar,
megszenved nála, aki pénzt akar.
Biz én jobbára zsarolásbul élek;
ha pénzt kínálnak, nem sértődöm én meg.
Kit csal az ember, kit meg fenyeget –
minálunk ebbül áll a kereset.
Mit van mit tenni?... Ennyit mondhatok.”
Bólint a foglár: „Én is így vagyok!
csak pénz akadjon – ez az egy a fő!
Nem is ijeszt meg holmi bökkenő,
mikor suttyomban csalni is lehet,
engem se bánt a lelkiismeret.
Ha nincs a furfang, rég megdöglöm éhen.
Én fönnakadjak holmi semmiségen?
Jó gyomrom van – bolond az, aki bánja!
Fütyülök minden gyóntató atyára!
Az Isten hozott össze teveled –
de, kedves testvér, mondd meg nevedet!”
Így szólt a fogdmeg. – Néz amaz reája,
s egy kis mosolyra kunkorul a szája:
„Ej, cimborám, kíváncsi vagy nagyon?
Ördög vagyok. A pokolban lakom.
most megnyergeltem újra lovamat:
hadd látom, egy kis préda hol akad?
Amit fölhajtok, abbul éldegélek
– ahogy magadrul épp elébb mesélted –,
s amint te is harácsolsz mindenáron:
zsákmányért én a fél földet bejárom.
Azért indulnék most is izibe...”
„Hű! – nyög a fogdmeg. – Benedicite...
Hogy is, no?... Én ispánnak hittelek...
Hisz éppolyan vagy, mint mi, emberek!
De vajon lenn is így mutatkozol,
a pokol mélyin, ahol... dolgozol?”
„Nem – szól amaz –, lenn más alakba járunk,
de ittfenn formát válthat, aki ráunt;
akár úgy járok, mint az angyalok,
tetszés szerint, lóháton vagy gyalog,
akár majom vagy ember képiben.
Ne tátsd a szádat – semmi az nekem.
Egy kókler bárkit rászed könnyedén –
nohát: százannyi trükkhöz értek én.”
„De hát mi szükség – így a porkoláb –
új formát venni, mint egy új ruhát?”
„Hja, formát mindig cél szerint cserélünk
– szól rá amaz –, hogy több sikert elérjünk.”
„S ennyit vesződni érdemes, ugyan?”
„Van jó okunk rá, porkoláb uram –
de majd mindent a maga idejében...
Lám, már a nap leáldozott az égen,
s még mindig semmi sincs a tarsolyomba.
Azt nézem már most: préda merre volna?
Nincs kedvem tovább csépelni a szót.
Kemény a fejed, testvér, fenemód,
nem értesz meg, hiába izzadok...
De ha már ezt a dolgot firtatod:
az ördög is csak eszköz néhanap,
Isten parancsát hajtja végre csak,
ügyeskedvén e földi forgatagban,
százféle módon, száz meg száz alakban.
Magamfélének nincsen is hatalma,
csak úgy, amint az Isten azt kiszabja.
Olykor megkínzom például a testet,
de nem kapom meg prédául a lelket.
(Hajdanta Jób így senyvedett fekélyben.)
Van aztán gyakran kettős engedélyem,
hogy testet-lelket meggyötörhetek.
És néha éppen az a rendelet,
hogy a halandó testét hagyjam épen,
s lelkét kísértsem – saját érdekében.
Mert hogyha rendületlen ellenáll,
a lelke idvezülten mennybe száll.
(Én persze váltig védeném a jussom,
hogy mindenestül a pokolba jusson.)
De földi úr is megfogad cselédnek,
mint hajdanában Szent Donát, az érsek.
Hányszor szolgáltam szent apostoloknál!...”
„Azt áruld még el – mondja most a foglár –,
ha formát váltasz, mindig új a tested?”
„Nem – szól az ördög –, olykor embereknek,
a rég holtaknak portestét felöltöm,
s úgy bukkanok fel itt, amott a földön.
A jámbort játszva kápráztatjuk el,
akár a javasasszonyt Sámuel.
(Ha nem hiszed, hogy néki ő jelent meg,
legyintek egyet s engedek hitednek.)
De annyit tréfa nélkül mondhatok,
hogy rövid úton mindezt megtudod!
Kerülsz te még tanulságos helyekre,
hol nem kell engem kérdezgetned egyre,
s úgy megtanulsz mindent tapasztalatból –
akár doktor lehetsz ebből a szakból.
Vergiliust, Dantét lefőzheted! –
De most siessünk! Hadd megyek veled!
Az útitársad volnék szívesen
továbbra is, ha nem bánod te sem.”
„Ugyan már! – szól a foglár rosszallóan. –
Én úr vagyok, mindenki tudja rólam.
Az én adott szavam sosem hamis,
ha Sátánnak magának adtam is.
Vagy nem fogadtunk hű testvériséget:
amint te nékem, úgy én is tenéked?
Nyugodt lehetsz, hogy esküm nem feledtem!
Gyerünk portyázni békén mind a ketten;
a magunk jussát itt-amott behajtjuk,
megélünk szépen, egymást nem zavarjuk.
S ha egyikünk netán többet keresne,
a testvérével hasznát megfelezze!”
„Meglesz! – felelt az ördög rá. – Ugy éljek!”
– Ebben maradtak s mentek, mendegéltek.
A porkoláb ügyelt az útirányra,
s egy városkához érnek nemsokára.
Ott látnak ám egy szénás szekeret,
amint a sűrű sárban megrekedt.
Hiába már a csípős ostor is,
veszett dühében tombol a kocsis:
„Gyí, Szürke, Pejkó! Hej! Mi kéne még?!
Az ördög vinne, átkozott gebék!
Ne ellett volna kanca bennetek!
Amennyit én ezekkel szenvedek...
Hogy nyelne el pokol kocsit, lovat!”
Csettint a fogdmeg! „Itt a jó falat!”
– Azzal fordul az ördöghöz hamar,
s közel hajolva félhangon hadar:
„Figyelj, testvér, figyelj, az istenér’,
nem hallod, ez az ember mit beszél?
Most fogd szaván a jámbort – csoda jó!
Tiéd az egész széna, kocsi, ló!”
„Eh, szó se róla! – szól amaz s legyint –
Nem úgy gondolta ő azt, szó szerint.
Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle nyíltan,
vagy várj egy cseppet, s meglátod, hogy így van.”
Ostor cserdül az első ló farán –
s a kocsi egyszer csak megindul ám!
Kurjant az ember: „Héj! Krisztus megáldjon,
s minden szolgája itt s a másvilágon!
De jól meghúztad, Szürkém, drága kincsem!
Az Isten tartson, Szent Jakab segítsen!
Lám, egy kis kátyú nékünk meg se kottyan!”
„No, testvér – szól az ördög –, ugye, mondtam?
Hallod te is, hogy mit beszél a fráter!
Nem gondolt rosszat, csak a szája járt el.
Azt mondom, testvér, legjobb útra kelni,
itt nem kerül horogra már ma semmi.”
Kiérnek így a városból az útra;
a porkoláb megszólal akkor újra:
„Te testvér! lakik itt egy vén banya...
Az inkább életét adná oda,
mint hogy fizessen bárkinek... No látod:
tizenkét tallért én ebből kivágok,
ha megvész is – vagy letartóztatom!
Pedig nem vétett semmit, jól tudom.
Neked, komám, látom, nem üt be semmi:
végy példát rólam, hogy’ kell pénzt keresni!”
Azzal bezörget ott egy ócska portán:
„Gyere ki onnan, hé, te vén boszorkány!
Tán pap lapul benn nálad? Nyisd ki te!”
„Ki az? – hallatszik. – Benedicite!
Mi járatban vagy, jámbor földi, mondd meg?”
„Idézést hoztam! – dörgi rá a fogdmeg. –
Átokkal sújt a szent eklézsia,
ha meg nem jelensz holnap délig a
törvény előtt, hogy megfelelj a vádra!”
„Krisztus, segíts, Királyoknak Királya!
Olyan nagy útra – jaj, dehogy megyek!
Már hetek óta vagyok nagybeteg.
Nem bírnám el nyeregben, sem gyalog;
úgy szúr az oldalam, majd’ meghalok.
Nem adnál írást, porkoláb uram,
hogy megfeleljek rá nyilvánosan,
ügyvéd útján, ha vád van ellenem?”
„No jó, fizess ki akkor hirtelen
tizenkét tallért, azzal rendbe lesz.
Megnyugtatlak, hogy nem nekem fizetsz:
ha pénz van, azt a gazdám vágja zsebre.
No, gyorsan, gyorsan! – fél lábam nyeregbe –,
hozd azt a pénzt elő! Nem várok ám!”
„Hogy én tizenkét tallért?... Szűzanyám,
úgy oltalmazz meg bűntől és nyomortól,
amily igaz, hogy süldő lány koromtól
tizenkét tallért nem kerestem én!
Te is tudod, hogy vén vagyok s szegény.
Légy irgalmas, hisz majd’ éhen veszek!”
„Ördög vigyen, ha megkegyelmezek!
Nem bánom én, ha meggebedsz is éhen!”
„Az Isten látja, nincsen semmi vétkem!”
„Fizess! – vagy Szent Annára mondhatom,
hogy ezt az új üstöd lefoglalom!
Már réges-régről tartozol te nékem:
hogy rajtakaptunk házasságtörésen,
a pénzbírságot én fizettem otthon!”
„Hazudsz! hazudsz! üdvösségemre mondom!
Se özvegyasszonyként, se még előbb –
egyszer se álltam törvényszék előtt!
Hűséges voltam teljes életemben!
Hogy az a kormos ördög vinne innen –
akár az üsttel együtt is, ha kell....”
Amint esküdni földre térdepel,
egyszerre csak az ördög közbeszól ám:
„Hát ide hallgass, lelkem, jó anyókám:
ahogy kimondtad, úgy legyen valóban?”
„Vigye az ördög, üstöstől, ahogy van,
ha meg nem bánja, amit rám fogott!”
„Én? – szól a foglár. – No, azt várhatod,
te vén szipirtyó! Dehogy fáj fejem,
ha az ilyen boszorkát megfejem!
Ide a szoknyád, mindenféle göncöd!”
„Ej – szól az ördög –, kár úgy dühbe jönnöd.
Enyém vagy, testvér, üstöstől – megyünk!
Ma este már a pokolban leszünk!
Ott megtudsz rólunk sok mindent, amit kell:
bölcsebb leszel, mint egy tudós magister!”
Azzal mindjárt a hóna alá vette
és mindenestül vitte, le se tette,
míg jó helyen nem tudta azt a foglárt...
Az Úr, ki önnön szent kepére formált,
őrizzen minket és e nagy világot –
és térítse meg ezt a porkolábot!
Tudnék beszélni – végzi a Barát –
(ha megengedné ez a Porkoláb)
Krisztus, Szent Pál és Szent János szerint,
és úgy, amint sok bölcs magister int –
tudnék beszélni, könnyeket facsarva,
oly kínokról – de nyelvem gyenge arra...
Beszélhetnék akár egy ezredévig:
el nem mondhatnám poklok szenvedésit.
Azért Jézushoz esdekeljetek,
hogy a Gonosztól ója lelketek
s ne várjon egykor örök kárhozat!
Hallgassátok meg jó tanácsomat!
Mert az oroszlán rejtekén lapul,
s les prédájára lankadatlanul.
Ellenségünk van! Várjuk éberen,
nehogy mirajtunk győzelmet vegyen!
A küzdelemben gyengék nem vagyunk,
mert Jézus Krisztus a mi Hadnagyunk!
Teérted, foglár, Őhozzá könyörgök:
Krisztushoz térj – míg el nem visz az ördög!
Mészöly Dezső fordítása
[Jelen blogbejegyzés legfontosabb forrásai: Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (Budapest, 1987, Európa Kiadó). Roberto Chiesi: L'umiliazione segreta di Chaucer (2006, dokumentumfilm).]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.