Pasolini

Pasolini

2017. július 31., hétfő

GIUSEPPE PELOSI

Giuseppe Pelosi (Olaszország, Róma, 1958. június 28. – Róma, 2017. július 20.) olasz bűnöző volt Pier Paolo Pasolini feltételezett gyilkosa. Tettéért kilenc év és hét hónap börtönbüntetésre ítélték, a törvénnyel azonban már a Pasolini-ügy előtt is összeütközésbe került, sőt szabadulása után is számos bűncselekményt elkövetett. Életének körülbelül a felét különféle börtönökben töltötte. 2005-ben nagy visszhangot keltett tévéinterjút adott, amelyben azt állította, hogy bár 1975-ben beismerte a gyilkosságot, valójában nem ő ölte meg Pasolinit. Félt a valódi tettesektől, féltette hozzátartozóit is, ezért vállalta magára a bűntényt. Noha kezdettől fogva többekben felmerült a gyanú, hogy tényleg nem Pelosi a tettes, vagy legalábbis nem egyedül gyilkolt, Pasolini még élő hozzátartozóinak ügyvédje szerint a bűnöző zavaros vallomásaival és ellentmondó nyilatkozataival valójában inkább akadályozta, semmint elősegítette a bűntény felderítését, a rejtély megoldásának kulcsa pedig immár vele együtt sírba szállt.


A Pasolini-ügy
Giuseppe Pelosi 1958. június 28-án született Rómában. Szülei egyszerű munkásemberek voltak. Giuseppe egy Rómához közeli faluban, Guidonia Montecelióban töltötte gyerekkorát. Környezetében a Pelosino (szőrtelen) gúnynevet aggatták rá, mert arca-teste kamasz korában sem kezdett szőrösödni. A Pino la Rana (Pino, a béka) gúnynevet a Pasolini-ügy során kapta duzzadt szemei miatt, melyek empatikus kívülállók szerint a sok sírástól dagadtak meg, mások szerint a rendőröktől elszenvedett ütlegek nyomait viselték. Pelosi szinte még gyerekként a rendőrség látókörébe került különféle kisebb bűncselekmények miatt. 1975-ben az egész világ megismerte a nevét, amikor megvádolták Pier Paolo Pasolini brutális meggyilkolásával. 1975. november 2-án éjjel, körülbelül fél kettőkor az Ostiából Rómába vezető autópályán egy járőrkocsi rutinellenőrzés céljából meg akart állítani egy nagy sebességgel közeledő, világos színű Alfa Romeo gépkocsit. A volánnál Pelosi ült, aki megállás helyett a gázpedálra lépett. Azonnal üldözőbe vették, és Róma közelében sikerült egy téglafalhoz szorítani a járművet. A menekülni próbáló Pelosit elfogták, és őrizetbe vették. Természetesen átvizsgálták a kocsit is, amelyről kiderült, hogy Pasolini tulajdona. A rendőrség megkísérelt kapcsolatba lépni a rendezővel, de csak a vele egy háztartásban élő unokahúgával, Graziella Chiarcossival tudtak beszélni. Tőle megtudták, hogy Pasolini nem töltötte otthon az éjszakát, holléte egyelőre ismeretlen. Reggel hat óra tájban egy középkorú nő épp a kutyáját sétáltatta az ostiai tengerparton, a hidroplán állomás közelében, amikor az ottani kezdetleges focipálya mellett egy véres, összeroncsolódott holttestet pillantott meg. Pasolini volt az, hivatalos azonosítását hűséges barátja és szerelme, Ninetto Davoli végezte el. 


Délben Pelosi megtört, vallomást tett, és elismerte, hogy megölte a művészt. Elmondása szerint előző este ismerkedtek meg: a Termini pályaudvar közelében lévő presszónál szállt be Pasolini kocsijába. Előtte más fiúk már próbálkoztak a rendezőnél, de a bizalmatlan Pasolini elutasítóan viselkedett velük. Pelosit valószínűleg azért vette fel a kocsijába, mert azt a típust képviselte, amelyhez művészként és férfiként egyaránt vonzódott. Egyes vélemények szerint sokat nyomott a latban az is, hogy a tizenhét éves fiú kicsit hasonlított Ninetto Davolira, aki a rendező legnagyobb bánatára még 1972-ben megnősült, ami addigi testi-lelki barátságukat plátói vonzalommá változtatta. Többen is úgy gondolták, hogy alkalmi szerelmi partnereket kereső autós kiruccanásai során Pier Paolo tulajdonképpen a szintén lumpenkörnyezetből származó Ninetto utódját kutatta, és a Végzet rendelte úgy, hogy Pelosiból nem filmsztár lett, mint Davoliból, hanem gyilkos. Visszatérve a végzetes éjszakára, az alkalmi pár még az Alfa Romeóban megállapodott a szexuális együttlét részleteiről és áráról. Ezután Pelosi kérésére visszamentek a presszóhoz, állítólag azért, hogy a fiú odaadja barátainak a velük közösen használt kisautó slusszkulcsát. Később több szemtanú is állította, hogy a Terminitől Ostiáig Pasolini kocsiját egy titokzatos autó követte három (más vallomások szerint: négy) utassal. Útban Ostia felé Pasolini és Pelosi – a fiú kérésére – betértek vacsorázni a rendező egyik törzshelyének számító, családias hangulatú étterembe, a Pommidoróba. A gyilkossági ügy rejtélyeit gyarapította, hogy a tulajdonosok később azt vallották, Pelosi nem azonos azzal a fiúval, akit a művész azon az estén vacsorázni vitt hozzájuk. 


Ostiában a hidroplán állomás közelében állt meg az Alfa Romeo, azon a helyen, amely az alkalmi meleg párok ismert találkahelyének számított. Pelosi szerint megtörtént az előre megbeszélt orális szex, ám Pasolini magatartása váratlanul megváltozott, és közösülni is akart vele. A fiatalember tiltakozott, mire Pasolini megütötte. Pelosi kiszállt az autóból. A rendező feldúltan követte, még egy botot is felvett a földről, és azzal támadt rá. Pelosi ekkor felkapott egy szögekkel kivert lécdarabot (egyes leírások szerint egy kezdetleges utcanévtáblát „Via dell'Idroscalo 93” felirattal), és azzal védekezett: az állítólagos sértettből pillanatok alatt agresszív támadó vált. Piros köves gyűrűje is védekezés közben esett le az ujjáról: az ékszert a helyszínelők megtalálták Pasolini holtteste mellett. (Pelosi néhány barátja azonban utólag azt vallotta, hogy a gyűrű nehezen ment fel a fiatalember ujjára, és amikor levette, mindig meglátszott a helye, ezért nem túl életszerű, hogy csak úgy lecsússzon az ujjáról. Egyesek szándékosan otthagyott bizonyítéknak tartják.) A rendező több komoly sebből vérezve elterült a földön. A tettétől megzavarodott fiú ekkor eldobta a lécet, beült a kocsiba, gázt adott, és teljes sebességgel Róma felé vette az irányt. Későbbi vallomása szerint nem látta, hogy az eszméletlen művész teste a kocsi útvonalában fekszik, és keresztülhajtott rajta. A boncolás megállapította, hogy Pasolini halálát a gázolás okozta – mellkasa összeroppant a gépkocsi súlya alatt –, mert a dulakodásban szerzett sebei súlyosak voltak ugyan, de nem életveszélyesek. A tettes vallomása többekben kételyeket ébresztett. Pasolini jó erőben volt, aktívan sportolt, míg Pelosi nem volt különösebben erős fizikumú, ezért nem hangzott hihetően az, hogy a rendező (aki állítólag még egy botot is markolt a kezében!) védekezésképtelen áldozattá vált egy magányos támadóval szemben. Bizonyos nyomok és bizonyítékok egyértelműen tettestársakra utaltak: így például a helyszínen másnap reggel olyan friss lábnyomokat rögzítettek, melyek nem tartoztak sem Pasolinihez, sem Pelosihoz, és az Alfa Romeóban is találtak olyan tárgyakat, melyek nem képezték egyikük tulajdonát sem. 


A meggyilkolt művész barátai és a baloldali média abbeli meggyőződésüknek adtak hangot, hogy Pasolini politikai gyilkosság áldozata lett, amelyhez Pelosit csupán bábként használták fel. Az igazi elkövetők nem érték be azzal, hogy végleg elhallgattassák a közéletben mindig is aktívan részt vevő, szókimondó író-rendezőt, hanem homoszexualitását használták fel ellene, hogy az emberek előítéletét kihasználva az áldozat is bűnösnek látszódjon saját kegyetlen halálában. Pasolini esetében ugyanis egyértelmű volt, hogy megfélemlítéssel nála nem lehet célt elérni, őt örökre kell elnémítani. Az összeesküvés-elmélet hívei felháborodással fogadták a Pasolini-ügyben lefolytatott nyomozás következtetéseit, a bírósági tárgyalások menetét és az ítéletet. Az elsőfokú bíróság kilenc év és hét hónap börtönbüntetésre ítélte Pelosit, mert ismeretlen tettestársaival meggyilkolta Pasolinit. Bűnösnek mondták ki még autólopásban, valamint nyilvános helyen végbevitt obszcén cselekményért is. (Az érdekesség kedvéért említsük meg, hogy a Pasolini-ügy bírája nem más volt, mint Carlo Alfredo Moro, az 1978-ban meggyilkolt politikus, Aldo Moro fivére.) A másodfokú bíróság felmentette Pelosit a lopás és az obszcenitás vádja alól, a tettestársakra vonatkozó kitételt pedig nem látta bizonyítottnak, így azt semmissé nyilvánította, majd Pelosit nevezte meg egyedüli tettesnek, és a rá kiszabott elsőfokú ítéletet ebben a vádpontban helybenhagyta. Az ítélet 1979-ben emelkedett jogerőre. Pelosit a civitavecchiai börtönbe szállították. 1982 novemberében próbaidőre bocsátották, 1983. július 18-án pedig feltételesen szabadlábra helyezték. Állítólag még abban a hónapban rablást követett el, melyért 1984 januárjában vették őrizetbe, de fél év után bizonyítékok hiányában elengedték. A következő években Pelosi újabb rablásokban vett részt, sőt bűnügyi repertoárja idővel kábítószer-kereskedelemmel is bővült. Megint letartóztatások és börtönbüntetések következtek, utoljára 2012. november 2-án (napra pontosan, ám valószínűleg teljesen véletlenül a Pasolini-gyilkosság 37. évfordulóján) ítélték el: bűntársával együtt három év öt hónapot kapott egy ékszerbolt 1999-ben történt kirablása miatt. 


A gyilkosság harmincéves évfordulóján, 2005. május 7-én Pelosi a RAI tévécsatorna Ombre sul giallo című műsorában kijelentette, hogy valóban nem ő ölte meg Pasolinit, ahogyan azt sokan addig is gyanították. Ott volt ugyan, de a művésszel három, szicíliai kiejtésű férfi végzett, akik szintén kocsival érkeztek a helyszínre. A botokkal és láncokkal felfegyverkezett támadók durva szitkok kíséretében verték össze Pasolinit, és megakadályozták Pelosit, hogy a segítségére siessen. Pelosi a tévéadásban már azt mondta, hogy 1975-ben azért vállalta magára a bűntényt, hogy megvédje családját az igazi tettesek bosszújától. 2005-ben azonban már úgy gondolta, nincs oka hallgatni, szülei meghaltak, nincs kire tekintettel lennie. A szicíliai akcentusra való utalás megerősítette azt a korai hipotézist, hogy a bűntényt egy szélsőjobboldali nézeteiről ismert testvérpár, Franco és Giuseppe Borsellino követte el, akik kábítószer- és emberkereskedelemmel foglalkoztak, és a különösen veszélyes bűnözők között tartották nyilván őket. A kilencvenes években mindketten meghaltak AIDS-ben. Felmerült az a gyanú is, hogy a harmadik személy esetleg egy csendőr vagy titkosrendőr lehetett, aki főleg a nyomok összekuszálásában játszott szerepet. Tartja magát az a feltételezés is, hogy az ügyhöz valamilyen formában köze lehet Pelosi jó barátjának, a nálánál is fiatalabb (1960-ban született) Giuseppe Mastininek, aki az olasz alvilágban „Johnny, a cigány” és „A szőke” gúnyneveken ismert. Mastini már tizenegy éves korában (!) fegyveres bűnözőként vált hírhedtté, aki a hetvenes-nyolcvanas években valósággal rettegésben tartotta Rómát. Bizonyíthatóan elkövetett több gyilkosságot is. Nemcsak Pelosival, hanem a Borsellino fivérekkel is barátkozott, ezért tűnik valószínűnek, hogy a Pasolini-ügyben is benne lehet, ámbár ezt mindenkor cáfolta. 1987-ben sikerült kézre keríteni, 1989-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 2017. június 30-án megszökött, amikor börtönön kívüli munkára vezényelték. Jelen sorok írásakor még körözés alatt áll. 


2005-ben Pasolini régi barátja, Sergio Citti is a nyilvánosság elé állt azzal, hogy tudja, kik voltak a valódi elkövetők. Elmondása szerint Pasolinit azzal a csellel csalták kelepcébe, hogy visszaadják neki utolsó filmje, a Salò, avagy Szodoma 120 napja ellopott tekercseit, melyek rejtélyes módon tűntek el a római Cinecittà stúdiójából. (Az elkövetők magukkal vitték a készülő Fellini-Casanova néhány tekercsét is. Mivel mindkét filmnek Alberto Grimaldi volt a producere, és a rablók a Fellini-film kapcsán visszavásárlási ajánlatot is tettek, ezért valószínű, hogy a filmlopásoknak anyagi, és nem politikai indítékai voltak.) Citti megdönthetetlen bizonyítékokat ígért, ám a nagy leleplezés előtt – hosszan tartó betegsége következményeként – még 2005-ben elhunyt. Ha valóban tudott valamit, azt feltehetően elmondta fivérének, a Pasolini-filmek egyik állandó színészének, Franco Cittinek is. Franco tizenegy évvel élte túl a bátyját, de 2016. január 14-én bekövetkezett haláláig semmi konkrétumot nem nyilatkozott az ügyben, ámbár az is igaz, hogy élete utolsó éveiben állandó ápolásra szoruló, beszédzavarokkal is küzdő, súlyos beteg volt. Pelosinak viszont megeredt a nyelve, és egyre többet nyilatkozott a gyilkossági ügyről. Nyilatkozatai azonban nemhogy megoldották volna a rejtélyt, hanem még inkább növelték a homályt, hiszen ezekben gyakran keveredett önellentmondásokba.


1995-ben Io, angelo nero (Én, a fekete angyal) címmel jelent meg egy könyve, 2011-ben pedig az Io so... come hanno ucciso Pasolini (Tudom, hogyan ölték meg Pasolinit) című kötete került a boltokba. Ez utóbbi Alessandro Olivieri ügyvéd és Federico Bruno rendező (róla a következő alfejezetben lesz szó) közreműködésével született meg. Figyelemre méltó, hogy Pelosi véleménye az eltelt évek alatt mennyire pozitív irányban változott Pasoliniről: míg a per során tett vallomásaiban még agresszív, szexéhes férfiként említette, akivel szemben csupán önvédelemre kényszerült, addig az új évezredben már kedves, jóindulatú, régi vágású úriemberként beszélt róla, akivel más körülmények között akár jó barátok is lehettek volna. 2011-es könyvében egyébként azt állította, hogy nem a végzetes estén találkoztak egymással először, hanem már 1975 tavaszán megismerkedtek, és olykor titokban randevúzgattak is. Az összeesküvés-elmélet hívei szerint ez akár igaz is lehet, és hihetővé teszi, hogy az igazi gyilkosok miért épp Pelosit használták csaléteknek. (Jómagam viszont nem értem, hogy a homoszexualitását nyíltan vállaló Pasolini miért csak titokban találkozgatott volna új kedvencével, hiszen ekkor már Ninetto Davoli érzelmeire sem kellett tekintettel lennie.) Giuseppe Pelosi az új évezred első éveiben a római köztisztasági hivatalnál dolgozott, egy alkalommal Pasolini ostiai síremlékének rendbetételéhez is kivezényelték. Részese volt egy közlekedési balesetnek, amelyben meghalt a legjobb barátja. Közeledve a hatvanadik életéve felé, megpróbált tisztességes életet élni, néhány barátjával egy kis bárt nyitott az olasz főváros Testaccio nevű kerületében. Idén tavasszal állítólag megnősült. Tüdőrákban halt meg a római Agostino Gemelli kórházban. Halála előtt két nappal kómába esett, amelyből már nem tért magához.


Pelosi a filmvásznon, avagy a Pasolini-ügy mozgóképes feldolgozásai
A Pasolini-ügyről számos dokumentum- és játékfilm született, melyekben Giuseppe Pelosi személye is felbukkan. Bizonyos alkotásokban nem nevezik meg, csupán egy fiatal fiút látunk, aki megismerkedik a rendezővel, és később megöli. Jómagam nem hiszem, hogy e művek alkotói erkölcsi vagy személyiségi okokból nem nevezték meg Pelosit, netán úgy vélték, nem méltó arra, hogy nevét egy műalkotás megőrizze az utókor számára. Valószínűbbnek tartom, hogy a gyilkos konkrét személye számukra nem volt érdekes (és bizonyos aspektusból nézve tényleg nem az), inkább a típust gondolták fontosnak, hogy a rendezővel egy olyasfajta lumpen, a társadalom perifériáján élő fiatalember végzett, amilyenekkel a magánéletben baráti kapcsolatokat tartott fenn, és amilyeneket könyveiben, verseiben, filmjeiben piedesztálra emelt. A rekonstrukciós célzattal született játékfilmekben azonban Pelosit természetesen konkrétan is megnevezik és megjelenítik, bár úgy gondolom, a színészek kiválasztásában is inkább a típust próbálták hangsúlyozni, és nem törekedtek az elkövetővel való fizikai hasonlatosságra. A sort Marco Tullio Giordana Pasolini: egy olasz bűntény (1995) című filmje indította, amely a gyilkosság huszadik évfordulóján került az olasz mozikba. A történet az éjszakai hajszával kezdődik, amely Pelosi elfogásával zárult. Giordana egyrészt Pelosi személyét állítja fókuszba, bemutatva családi hátterét és a tragédiát a saját elmondása alapján. A másik cselekményszál részben a meggyilkolt rendező unokahúga, Graziella Chiarcossi személyéhez kapcsolódóan az ellentmondásokra világít rá, melyek cáfolják a magányos gyilkosról szóló hivatalos álláspontot. Pelosit egy huszonkét éves amatőr színész, Carlo De Filippi (1973–1996) játszotta. De Filippi is abból a miliőből jött, mint az igazi tettes (vele ellentétben viszont nem volt bűnöző), s a film bemutatását követő évben kábítószer-túladagolásban elhunyt. 


Federico Bruno Pasolini: az eltitkolt igazság (2013) című alkotása a művész életének utolsó esztendejére koncentrál. Bruno saját bevallása szerint 2008-ban kezdett foglalkozni a gondolattal, hogy filmet forgat Pasolini életéről. Azt tervezte, hogy az író-rendező kevésbé ismert arcát mutatja be a közönségnek: a magánember hétköznapi életét. Egy esztendőt szánt arra, hogy alaposan elmélyedjen a forrásokban, közben találkozott Pasolini életének néhány fontos szereplőjével, és maga is felfigyelt a gyilkosság néhány furcsa körülményére. Így például sehogy sem értette, hogy egy szexuális együttlét miatt miért kellett Ostiába kikocsikázni, amikor effajta alkalmi légyottok lebonyolítására Rómában is akad épp elég hely. Felvette a kapcsolatot Pelosival, sőt ő biztatta a bűnözőt, hogy írja meg második könyvét is, amelyről fentebb szó volt. Bruno szerint azok, akik korábban filmet forgattak Pasoliniről, nem vették a fáradságot, hogy megkeressék és kikérdezzék Pelosit, inkább elkönyvelték hazudozónak, és nem akarták beszennyezni magukat azzal, hogy kapcsolatba kerülnek vele. Bruno azonban úgy vélte, hogy Pasolinihez hasonlóan neki is el kell merülnie ebben a világban, hogy jobban megismerje azt, és megértse Pelosi viselkedésének okait. Osztja Sergio Citti véleményét, szerinte is a Salò ellopott tekercsei jelentették az ürügyet a tragikus ostiai utazásra. Bruno szerint nem csupán egy másik Alfa Romeo volt Ostiában azon az éjjelen, hanem több motorkerékpár is (ezeken nyilván Pelosi korábban említett barátai érkeztek), illetve egy Fiat 1300-as és egy Fiat 1500-as gépkocsi. Az elkövetők kirángatták a kocsijából Pasolinit, brutálisan összeverték, és távozásukkor keresztülhajtottak magatehetetlen testén. Előtte fenyegetésekkel rábírták Pelosit, hogy vállalja magára a bűntényt, és bizonyítékként hagyja ott a gyűrűjét. A kegyetlen gyilkosságtól pánikba esett fiú ösztönösen próbált menekülni a rendező Alfa Romeójával: a folytatást már tudjuk. Pasolini szerepére a színész-énekes Massimo Ranieri volt az első jelölt, aki azonban csalódást okozott Brunónak. Leginkább azért, mert a direktor rekonstruálni akarta azt a híres fotózást is, melynek során Dino Pedriali fotós aktképeket készített Pasoliniről. Ranieri nem vállalta ezt a jelenetet, ámbár Bruno szerint fizikailag sem volt alkalmas rá. A szereposztó rendező ekkor Willem Dafoe-t javasolta, Bruno viszont nem akart amerikai színészt. (Már-már vicces, hogy a következő két Pasolini-filmben, melyekről mindjárt szó esik, Dafoe és Ranieri játszották a meggyilkolt rendezőt.) Próbálkozott egy francia és egy spanyol színésszel is, míg rátalált egy amatőrre, a fogtechnikus Alberto Testonéra. Pasolini régi barátja, Piero Tosi és maga Pelosi is döbbenetesnek találta Testone és Pasolini hasonlóságát. Pelosit is egy amatőr játszotta, Fabio Maffei. A Pasolini: az eltitkolt igazság nem talált forgalmazóra Olaszországban, s állítólag számos fesztivál is visszautasította a filmet. Bruno szerint azért, mert kínos igazságokat vág a közönség arcába, míg az ellentábor úgy gondolja, a Pasolini-ügy lerágott csont, ráadásul addigra már bejelentették Abel Ferrara filmjét, amely iránt – Ferrara nemzetközi hírneve miatt – nagyobb érdeklődés mutatkozott, és Ninetto Davoli is szerepet vállalt benne.


Ferrara 2013-ban nyilatkozott először készülő Pasolini-filmjéről, amelyben – eredeti szándéka szerint – az alkotó művészt akarta ábrázolni, és nem a botrányhőst. Mindazonáltal megszellőztette azt az infót, hogy neki is biztos tudomása van a valódi gyilkosok kilétéről (feltehetően Pelositól, akinek a végefőcímben köszönetet is mondanak az alkotók), ezért többen azt várták tőle, hogy ő végre világgá kürtöli az igazságot. Filmtörténeti szenzációk is kilátásban voltak, mert elterjedtek azok a hírek, hogy Ferrara fel akarja használni Pasolini befejezetlen regénye, az Olaj (Petrolio) és meg nem valósított forgatókönyve, a Porno-Teo-Kolossal bizonyos részleteit, sőt a Salò elveszettnek hitt jeleneteit is, melyeket még a párizsi ősbemutató után vágtak ki a filmből, és csak a 2010-es évek elején kerültek elő egy filmarchívumból. (Nem az anno ellopott tekercsekről van szó!) A főszerepet az Olaszországban élő Willem Dafoe kapta, és részben az ő közreműködésének köszönhető, hogy jelen sorok írójának a Pasolini tetszik a legjobban az általa ismert Pasolini-témájú játékfilmek közül. Dafoe szinte a megszólalásig hasonlít Pasolinire (bár beszél olaszul, de szinkronizálták a hangját), és képes megéreztetni a néhai művész kivételes intellektusát is. Ferrara opuszát a 2014-es velencei fesztiválon mutatták be, ahol általános csalódást keltett. A remélt szenzációk elmaradtak, Ferrara nem rukkolt elő semmilyen leleplezéssel, nem provokálta a nézőket a közéleti Pasolini harcias gondolataival, és egy-két merészebb képkockát leszámítva nem idézte meg saját botrányfilmjeinek polgárpukkasztó vizuális stílusát sem. Filmje csendes főhajtás a XX. század egyik kiemelkedő művésze előtt Pasolini utolsó napjának megidézésével, ám ez számomra sokkal őszintébb és katartikusabb volt, mint az összeesküvés-elméletre alapozó többi film. Ninetto Davoli utólag azt mondta, Pasolininek biztosan nem tetszett volna a róla szóló film: „Pier Paolo nagyon ellene volt az emlékműállításnak. Ferrara filmje nem adja vissza a személyiségét, a költőt, a filmest, a gondolkodót. Ahhoz, hogy megértsük, ki is volt Pasolini, tíz film sem volna elég. Ferrara mozija sokkal inkább önmagáról szól, a saját víziójáról. […] Hiába jók Ferrara színészei, sajnálatos módon semmi közük Pasolini világához.” Mindazonáltal a főszereplőtől mégsem tudta megtagadni az elismerést: „Fantasztikusan érzékeny, finom színész! Nagy érzelmi sokkot jelentett nekem a megdöbbentő fizikai hasonlóság Willem és Pier Paolo között. Kölcsönadtam Dafoe-nak Pasolini néhány ruháját, amit félt­ve őrzök. Hátborzongató volt, amikor először megláttam őt Pier Paolo öltönyében.” Pelosit megint egy amatőr alakította, Damiano Tamilia. 


Mind ez idáig a legutolsó Pasolini-film a tavaly bemutatott La macchinazione (Az összeesküvés, 2016), David Grieco alkotása. A direktornak személyes kötődése is van elhunyt kollégájához, akinek a Teoréma (1968) című hírhedt botrányfilmjében statisztált tizenhét éves korában. A főszerepet alakító Massimo Ranieri szintén jól ismerte Pasolinit (ámbár nem dolgozott vele), és állítólag néhány héttel a halála előtt maga a rendező is meglepődött kettőjük hasonlóságán. (Jómagam ezt a hasonlóságot nem tartom kísértetiesnek, sőt a fiatal Ranieri és Pasolini között nem is nagyon látom.) Grieco emiatt választotta Ranierit a főszerepre, noha a színész a forgatás idején már hatvanöt éves volt, míg Pasolinit ötvenhárom éves korában ölték meg. (Szerintem ez a több mint tízéves korkülönbség sajnos jól észrevehető.) Pelosit – kell-e mondani? – ismét egy amatőr személyesíti meg, ezúttal Alessandro Sardelli. A szereposztásból feltétlenül ki kell emelni Paolo Bonacellit, aki egy papot játszik. Bonacelli volt ugyanis Pasolini utolsó filmje, a Salò egyik legemlékezetesebb főszereplője, a Herceg. Ez azért is kuriózum, mert Grieco is a Salòval hozza összefüggésbe Pasolini halálát. Elmélete szerint Pelosi és Pasolini valóban ismerték egymást már november előtt is (az egyik jelenetben Pasolini az édesanyja mellett fekszik az ágyban, és új barátjáról, Pelosiról beszél neki). A kisstílű bűnöző ötlete volt, hogy barátai lopják el a készülő film tekercseit, és követeljenek érte magas váltságdíjat a művésztől. Eredetileg az üzlet lebonyolítására került volna sor azon a bizonyos ostiai éjszakán, ám a „barátok” Pelosit is becsapták, mert tudtán kívül másokat is bevontak a tervbe, és a zsarolásnak indult ügy brutális gyilkosságba torkollott.